Expresszív rétegbolyongás
Zoltán Mária Flóra műveihez
Egy életmű áttekintésénél – ami történhet egy kiállítás keretén belül, vagy egy oeuvre-katalógus átlapozásával, vagy akár csak egy, a művésznél tett, és személyes beszélgetéssel egybekötött műteremlátogatás során – gyakori, mondhatnók „bevált” szakmai fogás a különböző korszakok önmagában vett áttekintése és egymástól való megkülönböztetése, főleg, ha, mint Zoltán Mária Flóra esetében is, ezek a korszakok időben élesen elválnak, sőt, olykor több éves kihagyások távolítják el őket egymástól.
Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a megoldás sokszor a könnyebbik végén ragadja meg a problémát, de az önmagában tekintett, egymástól határozottan elkülönített, és ezért egyesével vizsgálható periódusok elemzésénél sokkal izgalmasabb, ha megpróbáljuk felkutatni az egész életművet átfogó jellemzőt, éppen azt tehát, ami összeköti a műveket és műcsoportokat, bármennyire is eltérőek azok, vagy eltérőnek látszanak. Fontos ez utóbbi, a látszat, az, hogy valójában csak felületes, gyors szemlélés során tűnnek Zoltán Mária Flóra művei összeegyeztethetelenül eltartónak. De mi is lenne az a jellemző, aminek segítségével felmutatható a műcsoportok közötti összefüggés?
Ennek megértéséhez feltétlenül kínálkozik az expresszivitás fogalma, de annak megszokott értelme helyett, illetve azon túl hozzá kell még értenünk a felületek expresszív kezelését, méghozzá úgy, hogy ennek a formálási módnak a karakteressége a kész alkotásokon is szándékosan és határozottan megmarad. A munkákon jól érzékelhető a rétegzettség hangsúlyozása, pontosabban annak előtérbe állítása, hogy a mű az anyagokkal való hosszas küzdelmek során alakul ki. Ez figyelhető meg már az 1960-70-es évekbeli festményeken, amikor Zoltán Mária Flóra a technika „hagyományos” anyagai – tempera, olaj – mellett egészen más jellegű, nem szokványos elemeket is beleillesztett a művekbe: tükördarabkákat, kavicsokat, kagylókat, ráadásul a hordozó is gyakran sokkal vastagabb volt, sűrű massza vagy akár műgyanta felhasználása révén. Ha ezeket a korai műveket összehasonlítjuk az elmúlt két évtizedben készült alkotásokkal, akkor felfedezhetjük, hogy mind az expresszivitás, mind az ebből következő folyamatos újraépítés továbbra is a művek legfontosabb jellemzői közé tartoznak, még akkor is, ha első ránézésre a „stílus” vagy a „témavilág” más lett. Ezeknél az újabb műveknél is sűrű (anyag)világ tűnik fel, és a motívumok feszes és küzdelmes egymásrakerülése alakítja a végeredményt. Sőt, talán nem is olyan könnyen tudunk végeredményről beszélni, hiszen az anyag – akár szó szerint, akár a „témaanyag” értelmében – sosem adja fel teljesen, rendre szót kér, és további átfestésre készteti az alkotót. Ezért lesz különösen érdekes, amikor – igaz, csak reprodukció formájában – de a kiállításon megjelenik egy mű korábbi verziója. Az persze már külön kérdés, hogy a befogadó a mű melyik állapotát tartja a legsikerültebbnek, és nem is kell mindig egyetérteni az alkotó döntésével – aki valahol mégiscsak megáll – saját preferenciánk kialakításával. Talán ennek tiszteletben tartása miatt dönt úgy Zoltán Mária Flóra, hogy a korábbi verziókat is „kiállítja”. Hiszen ez alapján tekinthetünk úgy a bemutatásra, mint ami így ad hírt az egészről: egyrészt tehát a ténylegesen elkészült, másrészt a reprókon megjelenő előzők, amelyeket az elkészült változat magán és magában rejt. A látható, és a láthatatlan, az elsőre nyilvánvaló és a mélyben rejtőző rétegek és motívumok, a kész kép és a születése folyamatáról készült fotók együttesen határozzák meg a műegészt. Így alakul ki egy új világ ismert és ismeretlen, illetve a képek szemlélése után már ismerőssé váló, olykor szimbólummá nemesedett elemekből, gondolunk csak például a jellegzetes, és számtalan képen újra előbukkanó kalapos emberre, aki évtizedek óta „bolyong” a képeken (Bojár Iván András) – vagy, tegyük hozzá: a képek között.
Így válik érthetővé, hogy nem csupán a kép fizikai alkotóelemei kerülnek egymásra és küzdenek meg a mű alakulása során, hanem a motívumok is újra és újra felülíródnak, hogy ezáltal egy jellegzetes, gondolatgazdag, ám örvénylő struktúra alakuljon ki, melyet nézve először elbizonytalanodunk, majd pedig, ha hagyjuk, hogy a rétegek, a színes felületek és motívumok termékeny bolyongásra hívjanak, akkor megtapasztalhatjuk ahogy új képi világok és összefüggésrendszerek bontakoznak ki.
Somhegyi Zoltán
Expressive Meanderings between Layers
On the works of Flóra Mária Zoltán
When reviewing an oeuvre – which can come about within either the framework of an exhibition, by leafing through a catalogue raisonné or even just visiting an artist’s studio and having a personal talk– it is a common, almost “tested” trick of the trade to inspect the different periods and distinguish them from each other, especially when, as in the case of Flóra Mária Zoltán, these periods stand apart distinctively from each other in time or are even separated by gaps of several years.
At the same time we must bear in mind that this method often tackles the easier part of the problem. Much more exciting than analyzing one by one the markedly isolated periods is trying to discover the characteristics spanning the entire oeuvre, i.e. the actual link between the works and groups of works, however different they may be or appear to be. The latter – appearance – is an important factor; that is to say the works of Flóra Mária Zoltán seem to differ irreconcilably only in the flash of a quick, superficial glance. But what can be the trait able to highlight a link between the various groups of works?
To understand this, the notion of expressivity readily presents itself – not in its habitual sense though. Instead of, or rather beyond this the expressive handling of surfaces must also be taken into account; in a manner that deliberately and decidedly preserves the strong character of the method even in the completed works. The emphasis on the layers is clearly perceptible, more precisely the fact that the work evolved through lengthy battles with matter is brought to the fore. This can be observed as early as 1960-1970, when besides “traditional” materials – such as tempera or oil – she incorporated entirely different, unusual elements into her paintings: pieces of mirror, pebbles or shells. What’s more, the medium was often much thicker too, through employing heavy pulp or synthetic resin. When comparing these early works to those of the last twenty years it becomes apparent that both expressivity and the continuous rebuilding that comes of this are still among the most important traits of her work, even if at first sight the “style” or “subject matter” has changed. A dense (material) world emerges also in her new works, and the end result is moulded by the tight and laborious super-positioning of motifs. It is actually not that easy to talk of an end result since the matter – both in the literal sense and in the sense of “subject matter” – never surrenders completely: time and time again it asks for permission to speak and compels the artist to go on repainting the work. This is why it is of exceptional interest when the earlier version of a work – true, only in the form of a reproduction – appears at the exhibition. It’s of course a different matter altogether as to which stage of the work the spectator finds more successful. When forming our own preference there’s no need to be in agreement with the artist who finally comes to a halt. Perhaps it was with respect to this that Flóra Mária Zoltán decided to “exhibit” the earlier variants too. It is on the strength of this that we can regard the display as reporting on the whole: showing on one hand the truly completed work and on the other reproductions of the earlier one, concealed by and within the finished version. The visible and invisible, the layers and motifs immediately apparent or lurking in the depths, the final picture and the photographs taken of its birth collectively determine the work as a whole. This is how a new world evolves from known and unknown elements, the latter becoming familiar or at times reaching symbolic value through studying the picture. Just think, for instance, of the typical figure with a hat who recurs in countless paintings and who has been “wandering” (András Iván Bojár) for decades in the pictures, or rather between them.
This is how it becomes clear that not only do the physical constituents of paintings end up one on top of the other as the work progresses, but motifs also get overwritten again and again, resulting in a characteristic whirling structure rich in thought, due to which at first we are made uncertain but then – allowing ourselves to be invited by the layers and colourful surfaces and motifs on a fertile ramble – we can experience the unfolding of new visual worlds and systems of correlations.
Zoltán Somhegyi