FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ
Történeteken innen és túl
Hadd kezdjem egészen messziről.
Vannak, akik azt festik, amit látnak, és vannak, akik azt, amit tudnak. Az angol festő, William Turner mondta ezt két évszázaddal ezelőtt. Ezzel indokolta meg, hogy miért vett búcsút a már-már fotorealisztikusan megfestett tájképeitől, hogy kortársait megbotránkoztatva elinduljon egy ismeretlen irányba, amit a mából visszatekintve az absztrakcióval lehet rokonítni. A tudás helyett a látást választotta. Valójában persze csak mások számra lehetett ismeretlen az, amit festeni kezdett; ő maga ugyanis élete végéig kizárólag azt festette, amit látott, de úgy, hogy lehántotta róla mindazt, amit a látásához az előzetes tudása hozzáadott.
Vannak tehát, akik azt festik, amit látnak, és vannak, akik azt, amit tudnak. Ez így szépen hangzik, de azért ne higgyünk teljesen Turnernek. Mert a tiszta látás, amit meghirdetett, elméleti konstrukció csupán. A tudás ugyanis soha nem kapcsolható ki a látásból. A legkötetlenebb, legszabadabb nézésben is ott van mindaz, amit az illető addigi életében felhalmozott, tudásként, tapasztalatként, ösztönökből desztillált benyomásokként. S ezen a ponton máris átléphetünk a múltból a jelenbe, a mostani kiállításhoz, Zoltán Mária Flórának az elmúlt év során festett képeihez. Amikor a műtermében jártam, elsőként a színorgia ragadott meg. Az egymás mellé és mögé állított képek olyan benyomást keltettek, mintha egy szín-őserdőben járnék, távol mindattól, ami festői elrendezettségnek, kimértségnek mondható. Mintha folyamatosan csak olyasmit festett volna, amit valamiféle már-már nem emberi látással látott. Rilke a csecsemőknek, az állatoknak és a haldoklóknak tulajdonított ilyen látást: ők azok, aki látnak, a puszta látás kedvéért, nem törődve azzal, hogy mi is az, amire a tekintetük irányul.
Zoltán Mária Flóra képeit nézve ez volt az első benyomásom. Viszonylag kisméretű képek sorakoztak egymás mellett, mögöttük pedig ott tornyosultak a hatalmas vásznak. Tényleg úgy, ahogyan az őserdőben sorakoznak a növények, a háttérben irdatlan méretű fákkal, páfrányokkal, elől apró bokrokkal. A műteremben is a nagy festmények mintegy őrködtek a kisebbek fölött. Ám ahogyan a növények is folyamatosan alakulnak és változnak, a kisebb méretű képek is olyan benyomást keltettek, mint amik előbb vagy utóbb maguk is megnőnek. De az ellenkező benyomást sem zárták ki: nevezetesen hogy valamikor talán jóval nagyobb méretűek lehettek, de a színek vagy a formák ereje szétrobbantotta őket, s mostani méretükben az eredeti nagynak a töredékei.
Bárhogyan legyen is, ez máris olyan, mintha egy történet kellős közepében lennénk. Eleinte olyan benyomásom volt, mintha a festő minden körültekintés nélkül nekitámadt volna a vásznaknak, hogy a színekkel szabályosan megerőszakolja azokat. De miután beléptem a virtuális terükbe és próbáltam rekonstruálni, hogyan kerültek egymás mellé és egymásra a különféle színek, hogyan lépnek párbeszédre vagy éppen miként feleselnek egymással, azt láttam, hogy szinte a festő kezétől és szándékától függetlenedve teremtették meg a saját külön bejáratú világukat. Mintha a képek önmaguktól születtek volna meg: a festő rávitte a vászonra az első színt, és az azután mintegy önállósulva elkezdett életre hívni egy másikat, az pedig egy harmadikat, és így tovább. Egy belső, nem racionális, hanem kizárólag vizuális logika mentén. E logikát figyelve azután mindenütt újabb és újabb történetek csíráira – vagy töredékeire – bukkantam. Mindegyiken fölfedezni véltem egy főszereplőt – hol egy színt, hol egy formát -, s ez máris újabb szereplőkhöz vezetett tovább. Az egyik szín egy másik felé terelte a tekintetemet, az egy harmadik felé, és így tovább; és a formákkal is hasonlóképpen jártam. Van, ahol az egyes színmezőket kontúros vonalak ölelik körbe, de van, ahol a színmezők maguk adnak ki egy önálló formát. Az egyik sarokban lévő kék a túlsó sarokban lévő feketével próbál párbeszédre lépni, amely azonban, ahelyett, hogy válaszolna, a közelében lévő piros folttöredékekre figyel. Ezek pedig a fölöttük lévő két zöld folt felé terelik a tekintetemet, amelyek, mint egy zárójel, apró piros, sárga és narancsszínű színeket fognak közre. Valamint két kék színmezőt, amelyek azonban nemcsak egymástól eltérő árnyalatúak, hanem a sarokban lévő kéktől is különböznek. És ekkor még nem beszéltem a rózsaszínekről, a bordóról, meg a két ezüst foltról. Meg arról sem, hogy a színeknek a „teste” is különböző: van, amelyiket Zoltán Mária Flóra spaklival hordott fel a vászonra, van, amelyiket ecsettel, és van, amelyiket vastagon húzó olajceruzával.
Íme, még csak az első képnél tartok, de máris mintha egy sűrű drámába bonyolódtam volna bele. Szándékosan mondok drámát, mivel vannak képek, ahol kifejezetten drámai részletek láthatók. Ezek, sötét tónusukkal akár még tragikus irányt is adhatnának a képnek. De erre nem kerül sor, mivel a kép más részletei fékként működnek: színeikkel, harsány erejükkel, vidám kisugárzásukkal feloldják a lappangó tragédiát. Nem eltakarják ennek lehetőségét, hanem távolságtartást kínálnak. Van, ahol baljósan sötét foltok tűnnek fel; mögülük azonban mindig elősejlenek a világosabb színek. A sötét mintegy ráül a világosra, de elnyomni azért nem képes.
Elősejlenek, mondtam. Vagy inkább: átsejlenek. Mert a formák és a színek átsejlenek egymáson, és emiatt sokszor azt is nehéz eldönteni, hogy van-e egyáltalán elő- és háttér. Tér azonban mindenképpen van; a kavargás folyamatos, ami a formákat és színeket újra meg újra feloldja, és ettől a kontúrok is hol erősek, hol elmosódottak.
Folytathatnám; de amit eddig elmondtam, talán már érzékelteti, hogy ezek a festmények nemcsak a szemnek jelentenek kihívást, hanem folyamatosan asszociációkat is előhívnak. És arra késztetnek, hogy úgy nézzem őket, mintha figuratív festmények lennének. Pedig nem azok. Mégis, történetekre asszociálok, anélkül persze, hogy akár egyetlen történetet is el tudnék értelmesen mesélni. Történeteken túl vannak ezek a képek. Vagy történeteken innen? És figurativitáson innen. Vagy túl? Nem tudom. De az mindenképpen figyelemre méltó, hogy ezeket a képeket olyasvalaki festette, aki korábban figuratív képeket készített. Mint ahogyan Turner is figuratív festőből lett látnok-festő. Zoltán Mária Flóra is úgy jutott el ezekhez a tobzódó és mégis visszafogott, a korlátokra ügyelő és mégis határtalanságot sugalló képekhez, hogy lemondott a figurativitásról, de megőrizte az ezzel kapcsolatos több évtizedes tapasztalatát. Vagyis a tudását, ami immár nem abban nyilvánul meg, hogy meg tud-e jól festeni egy ilyen vagy olyan jelenetet, helyzetet, témát, arcot, hanem abban, hogy a témákból leülepedett tudást képes-e színek és formák segítségével átadni.
A témától, a figurativitástól elszakadva minden felszabadult. Igazi örömfestészet az, amit itt látni.
Vannak, akik azt festik, amit látnak, és vannak, akik azt, amit tudnak, idéztem az elején Turnert. Ezt most így módosítanám: azok a festők kínálnak igazi tudást, akik kizárólag azt festik, amit látnak. Zoltán Mária Flóra ezek közé tartozik.
Zoltán Mária Flóra SZIMA akadémiai székfoglaló kiállítása a Fészek Galériában látható 2019. szeptember 17. és október 4. között.
F. LÁSZLÓ FÖLDÉNYI
Stories from here and beyond
Let me start from the very beginning.
Some paint what they see and some paint what they know. The English painter William Turner said this two centuries ago. With this, he explained why he said goodbye to his almost photorealistically painted landscapes in order to shock his contemporaries and go in an unknown direction, which, looking back today, can be related to abstraction. He chose sight over knowledge. In fact, of course, what he began to paint could only be unknown to others; for until the end of his life he painted only what he saw, but in such a way that he stripped away everything that his prior knowledge had added to his vision.
So some paint what they see and some paint what they know. That sounds nice, but don’t completely believe Turner. Because the clear vision he proclaimed is only a theoretical construct. Because knowledge can never be switched off from vision. Even in the most casual and free viewing, there is everything that the person has accumulated in his life up to that point, as knowledge, experience, and impressions distilled from instincts. And at this point, we can already move from the past to the present, to the current exhibition, to the pictures painted by Mária Zoltán Flóra over the past year. When I visited his studio, the first thing that caught my attention was the color orgy. The pictures placed next to and behind each other gave the impression that I was walking in a forest of color, far from anything that could be called a picturesque arrangement or dimensionality. It was as if he was constantly painting something that he saw with some kind of almost non-human vision. Rilke attributed this kind of vision to babies, animals, and the dying: they are the ones who see, for the sake of seeing, not caring what it is that their gaze is directed at.
This was my first impression when looking at Flóra Zoltán Mária’s pictures. Relatively small pictures were lined up next to each other, and huge canvases towered behind them. Really, the way the plants line up in the primeval forest, with enormous trees and ferns in the background, and small bushes in front. In the studio as well, the large paintings stood guard over the smaller ones. But just as plants are constantly evolving and changing, the smaller-sized images also gave the impression that sooner or later they would grow themselves. But the opposite impression was not ruled out either: namely that they might once have been much larger in size, but the force of the colors or the shapes blew them apart, and in their current size they are fragments of the original large size.
Either way, it feels like we’re right in the middle of a story. At first, I had the impression that the painter had attacked the canvases without any caution, to systematically rape them with colors. But after I entered their virtual space and tried to reconstruct how the various colors were placed next to each other and on top of each other, how they enter into a dialogue or even how they contradict each other, I saw that they created their own world with a separate entrance, almost independent of the painter’s hand and intention. It was as if the pictures were born by themselves: the painter applied the first color to the canvas, and then, as if on its own, it began to bring to life another, and then a third, and so on. Along an internal, not rational, but exclusively visual logic. Observing this logic, I then found the germs – or fragments – of new and new stories everywhere. I thought I would discover a main character in each of them – sometimes a color, sometimes a shape – and this already led me to new characters. One color led my eyes to another, to a third, and so on; and I did the same with the forms. There are places where the individual color fields are surrounded by contour lines, but there are also places where the color fields give off an independent shape. The blue one in one corner tries to talk to the black one in the far corner, but instead of answering, it pays attention to the red spot fragments nearby. And these direct my eyes towards the two green spots above them, which, like a parenthesis, connect small red, yellow and orange colors. As well as two blue color fields, which, however, are not only of different shades, but also different from the blue in the corner. And I haven’t talked about the pinks, the burgundy, and the two silver spots yet. Nor that the „body” of the colors is also different: some were applied to the canvas by Zoltán Mária Flóra with putty, some were applied with a brush, and some were applied thickly with an oil pencil.
Here, I’m only at the first picture, but it’s already like I’m involved in a dense drama. I say drama on purpose, as there are pictures where you can see particularly dramatic details. These, with their dark tone, could even give the picture a tragic direction. But this does not happen, as other details of the picture act as a brake: with their colors, loud power, cheerful radiance, they dissolve the latent tragedy slide. They do not hide the possibility of this, but offer distance. There are ominous dark spots; however, lighter colors always appear behind them. The dark, as it were, sits on top of the light, but it cannot suppress it.
They appear, I said. Or rather: they pass. Because the shapes and colors overlap each other, and because of this it is often difficult to decide whether there is a foreground or a background at all. However, there is definitely room; the swirling is continuous, which dissolves the shapes and colors again and again, and because of this, the contours are sometimes strong, sometimes blurred.
I could go on; but from what I have said so far, perhaps you can already perceive that these paintings are not only a challenge to the eye, but also constantly evoke associations. And they make me look at them as if they were figurative paintings. They’re not. Still, I associate stories, of course, without being able to tell a single story meaningfully. These pictures are beyond stories. Or stories from here? And figuratively from here. Or too much? I do not know. But it is certainly remarkable that these pictures were painted by someone who had previously made figurative pictures. Just like Turner, he went from being a figurative painter to a visionary painter. Zoltán Mária Flóra also arrived at these soaring and yet restrained images, mindful of limitations and yet suggesting limitlessness, by renouncing figuration, but retaining her decades of experience in this regard. In other words, his knowledge, which is no longer expressed in whether he can paint this or that scene, situation, subject, or face well, but in whether he can convey the knowledge accumulated from the subjects with the help of colors and shapes.
Detached from the subject and figurativeness, everything was freed. What you see here is real joy painting.
Some paint what they see and some paint what they know, I quoted Turner at the beginning. Now I would change it this way: those painters who only paint what they see offer real knowledge. Flóra Zoltán Mária is one of them.
Zoltán Mária Flóra SZIMA’s academic chairholder exhibition can be seen in the Fészek Gallery between September 17 and October 4, 2019.