BODNÁR ZOLTÁN
„Minden világos, még sincs reggel”
Aligha példa nélküli, de egészen bizonyosan nem hétköznapi Zoltán Mária Flóra személyes sorsa és művészi pályája. Vészterhes gyermekkor után egy vészterhes korszak nagy művészgenerációjának egyikeként induló pálya volt ez.
Az eltűnések és látványos visszatérések festője ő – mondta róla Jerger Krisztina, s a visszatérés rendszerint megújulás is egyben. De valahogy mégis mindig szervesen, mondhatnám okszerűen egymásból következő megújulás ez, s nem valaminő bizonytalankodó, netán kétségbeesett keresése a saját, önazonos művészi nyelvnek.
A szürrealizmustól – melynek számomra oly kedves darabja az 1986-os „Könnyek tava” – az absztrakt expresszionizmuson át – az évtizedek multán dominánssá váló gesztust előrevetítő „A hajnal: oroszlán” című 1994-ös képpel – a rothkói színmezők dinamizálásáig – a 2013-ban induló „Avignoni kövek” sorozat darabjaiig, hogy aztán e színmezők 2015-16-ra szétessenek, szétzilálódjanak – , majd a puszta gesztusig, a végletesen eszköztelen absztrakcióig – nagyjából az elmúlt két év munkáiig – vezet ez az út.
És miközben a festői eszközkészlet változik, az egykor figurális művekből eltűnnek a már amúgy is absztrahált figurák jelzései éppen úgy, mint ahogyan az 1990-ben készült „Keresztelő Szent János a pusztában című nagy vászon 2011-es parafrázisában üresen tátong a Megváltó alakja – a lényeg mindvégig jelen van.
Szilágyi Ákos egy éve arra a kérdésre kereste a választ Zoltán Mária Flóra K6 Galéria beli kiállításának megnyitóján, hogy „A szenvedésnek nem marad nyoma?”
„Az alkotó – mondja Szilágyi Ákos – arra van ítélve, hogy a szenvedésekkel teli világot a művészi forma révén egy szenvedés nélküli világgá változtassa át, ahol a szenvedésnek úgy marad nyoma, hogy nem marad nyoma.”
Vagy talán mégis: a bánat. Az el nem múló bánat, a holokauszt el nem múló szörnyű árnya, a személyes veszteségek bánata – a „személyesen átélt szenvedés és a sajáttá tett közös szenvedés” (Sz.Á.) nyoma, a személyes sorsot illető személyes döntések bánata.
A szenvedés maga nem manifesztálódik a képeken, az utána maradó bánat annál inkább, elég csak egy pillantást vetni a 2023 októberi 7.-i mészárlásban elpusztított csecsemőknek emléket állító, „Betlehemi gyermekgyilkosságok 1.” című– vászonra.
Ám mindezek ellenére, a történelmi és személyes sors minden terhe ellenére Flóra munkáiból valami mágikus, kiapadhatatlan életigenlés árad. Bánatteli életigenlés ez, de mégis az, megtörhetetlen.
„Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” – írja Pál apostol Timotheusnak a 2. levélben.
De ez most csak félig igaz. Mert a futás – mindannyiunk örömére – még nincs ám elvégezve egészen, s ami engem illet nem is sürgetném, végtére is a nyolcvannyolc is csak egy szám, ám az bizonyos, hogy a hitet, az emberbe, a világosságba vetett hitét Zoltán Mária Flóra mindmáig megtartotta, bárha a reggel nehezen akar eljönni.
Elhangzott Zoltán Mária Flóra kiállításán
a Három Hét Galériában, 2025. Február 4-én.
ZOLTÁN BODNÁR
„Everything is clear, yet the morning hasn’t come”
Hardly unprecedented, yet certainly far from ordinary, is the personal fate and artistic career of Flóra Mária Zoltán. After a perilous childhood, her artistic journey began as part of a great artistic generation in a perilous era.
She is the painter of disappearances and spectacular returns, as Krisztina Jerger once said of her, and a return is usually a renewal as well. Yet this renewal always unfolds organically, one phase logically following the other, rather than being a hesitant or even desperate search for an authentic artistic language.
From surrealism—of which the 1986 piece „Lake of Tears” is a personal favorite of mine—through abstract expressionism, foreshadowed in the 1994 painting „Dawn: Lion,” which anticipates the dominant gestural style of later decades, to the dynamic color fields reminiscent of Rothko in the „Avignon Stones” series beginning in 2013, her path is clear. By 2015-16, these color fields fragmented and unraveled, ultimately leading to pure gesture, to radically minimal abstraction, evident in her works of the past two years.
As the painterly toolkit evolves, the once figurative works lose even the already abstracted indications of figures, just as in the 2011 paraphrase of the 1990 painting „Saint John the Baptist in the Wilderness,” where the figure of the Redeemer gapes empty. And yet, the essence remains ever-present.
A year ago, Ákos Szilágyi, at the opening of Flóra Mária Zoltán’s exhibition at K6 Gallery, posed the question: „Sufferings leave no trace?”
„The artist,” says Ákos Szilágyi, „is destined to transform a world filled with suffering into a world without suffering through artistic form—where the trace left by suffering is that it leaves no trace at all.”
Or perhaps it does: sorrow. The unending sorrow, the haunting shadow of the Holocaust, the grief of personal losses—the imprint of „personally endured suffering and the internalized collective suffering” (Á.Sz.), the sorrow of personal decisions about personal destiny.
The suffering itself does not manifest on the canvas, yet the sorrow that remains after it does—all the more powerfully. One need only glance at „Massacre of the Innocents 1,” a painting commemorating the infants murdered in the October 7, 2023, massacre.
Yet, despite all this, despite the burdens of historical and personal fate, something magical, an inexhaustible affirmation of life radiates from Flóra’s works. It is a sorrowful affirmation of life, but an affirmation nonetheless—unbreakable.
„I have fought the good fight, I have finished the race, I have kept the faith,” writes the Apostle Paul in his Second Letter to Timothy. But this is only half true here. Because the race—to our delight—is far from over, and as for me, I would not hasten its end.
After all, eighty-eight is just a number. What is certain, however, is that Flóra Mária Zoltán has steadfastly kept her faith—her faith in humanity, in light—even if morning is slow to arrive.
Speech delivered at the exhibition of Flóra Mária Zoltán at the 37 Gallery, February 4, 2025.