Rieder Gábor: Nagy képek (megnyitó)

RIEDER GÁBOR

Nagy képek – kiállításmegnyitó

Megrendítő ezek között a kötetlenül szárnyaló gesztusú, hatalmas képek között állni. A szabadság szele fúj belőlük, lobogtatva be nem rámázott szélüket. Nem a dühös tinédzserek céltalanul lázadó szabadságát érzem áradni. Hanem a bilincsüket, béklyóikat vesztett volt foglyok megharcolt boldogsággal teli szabadságát – ilyesmi lenne, ha egykori gályarabok ősz fejjel kezdenének rock n’ rollt játszani.

Ha figyelmesen végigolvassák Zoltán Mária Flóra festményeinek címeit, a narratívára nem vágyó, formalista színmegjelölések mellett akad pár történelmi tragédia is, például az ukrajnai háború 58. napjára utaló sorszámos időmeghatározás vagy a haláltáborokból küldendő „nyaraló” képeslapokra utaló Waldsee helymegjelölés. Engem mégsem ezek a címek ütöttek szíven, hanem a Berzsenyi Dánieltől kölcsönzött „thessali virulmány”. (Abból az időszakból való a kép, 2018-ból, amikor Zoltán Mária Flóra felfedezte a hatalmas szabadvászon és a firkaképes oil stick párosításának felszabadító erejét.) A címben szereplő „virulmány” nyelvújításkori költői elnevezés a virágra; Thesszália pedig a szépséges völgyeiről ismert görög tartomány, nem messze az Olymposztól. Zoltán Mária Flóra csillogó, mosolygós szemmel tudja idézni hozzá az időmértékes régi memoritert: „Hímezze bár útam thessali virulmány, / Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány / A szerencse karjain”. Bár ez a Berzsenyi-vers – a minden irodalomkönyvben szereplő, de azért kevesek fantáziáját beindító Búcsúzás Kemenesaljáról – egy otthon után epekedő költő nosztalgikusan bánatos szerzeménye, az idézett három sor épp azt villantja fel, hogy miként képzeli el és írja körül a vonzó sikert egy klasszicista művész: görög virágmezővel, babérkoszorúval, Fortuna istenasszonnyal. Nos, mindeme sikerből nem sok jutott ki Zoltán Mária Flórának hosszú és küzdelmes élete során. Olyan családban született, amelynek származási és vagyoni helyzete szerencsésebb időpillanatban kényelmes, kipárnázott, biztonságos életpályát vetített volna elé. 

De éppen a 20. század feketéllő-vöröslő, tragikus derekán mindkét háttérelem átlényegült: identitásképző, családi elbeszélésből hűvös államigazgatási kategóriává. Számonkérhető kartotékadattá. Olyan kartotékadattá, amelyre a hatósági szervek vadásztak. Zoltán Mária Flórának csak azért nem kellett Waldsee-ből – vagyis Auschwitz-Birkenauból – hamisan jókedvű képeslapokat küldözgetnie hatévesen, mert apácák rejtegették egy pesti zárdában. Családjának, ennek a művelt, művészetszerető, nagypolgári zsidó családnak csak kis része élte túl a vészkorszakot, küldeni se lett volna hová a képeslapokat. Fortuna istenasszony, „thessali virulmány”? Hol voltak ezek akkor…

A haláltáborok és a budapesti ostrom üszkös romjain felépített, felszabadult szép új világ pedig újabb szenvedéseket tartogatott Zoltán Márai Flóra számára. Az egykor a család tulajdonában álló, szecessziós városligeti villaházat államosították (ma ennek szűkös padlásán van műterme, ott készültek ezek a nagy méretű szabadvásznak is, egy leleményes mozgófalon), szóval a házat államosították, és ezzel egyetemben származásának másik eleme, az osztályhelyzet vált visszahúzó erővé. Munkáspedigré híján kitűnő se lehetett a gimnáziumban, bár – minő kegy! – maga választhatta ki a négyesre lerontandó tantárgyat a bizonyítványában. Burzsoá osztályellenségként hogy is remélhette, hogy felveszik a szocreál Képzőművészeti Főiskolára a Rákosi-korban!? Csak miután elkezdte a prágai művészeti akadémiát, méghozzá kiváló teljesítménnyel, akkor vették át a pesti főiskolára 1957-ben. Legjobb csehországi vásznait ellopták, a – szürkéllő szocreál unalomról ismert – Fónyi Géza mester pedig még az életerőt is kiszippantotta belőle. Hiába diplomázott le pár évvel később, a szakmai kilátástalansággal szembesült. A szakmai kilátástalanságot nyomasztó depresszióvá duzzasztotta a traumatizált családi kötelék. Imádott és bálványozott édesanyja egyedülmaradt a lányával, ez töltötte ki az életüket, fájdalmas módon összekapaszkodva.

Nem a saját életemet éltem – panaszolja.

Kiállítási próbálkozások, családalapítás, svédországi menekülés, visszamenekülés, Heti Zsűri. Szomorú lista, reménytelenül egyhelyben toporgó pálya. Majd jön a váratlan fordulat: 1997-ben kitárult előtte egy új világ, mintha a történelmi tragédiák traumáiból, PTSD-jéből vert „örökölt sors” – nehéz páncélként – lehullott volna róla. 

Egyedül állt, hatvanévesen, nagyapja villaházának napsütötte tetőterében, és végre megindulhatott a munka: felszabadultan és lázasan. 

Másfél évtizedig készültek az expresszív hangütésű, figurális kompozíciók, majd 2013-ban beleszeretett egy képeslapba, amely az avignoni pápai hálóterem padlóját ábrázolta. Ez a képeslap kifogyhatatlan vizuális ősforrásnak bizonyult, ebből absztrahálva festette egymás után a sarkára állított négyzetfoltok laza szövésű kompozícióit. A mostani kiállításon a legkorábbi darab, az aranyszprével fújt, szemtelenül nyegle, 2014-es Arany kép sorolható ide. De a pár évvel később elkezdett, monumentális méretű szabadvásznak foltrendszerében is (tessék itt körbenézni!) kitapintható az avignoni padlócsempék – egyre távolodó – ihlető ereje. Zoltán Mária Flóra szemtelenül frissen, lazán forgatja a cool fiatal gesztusfestők kedvenc új eszközét, a festékkrétát, azaz az oil sticket. Miért ne, ahogy mondani szokta, „Még csak 28 éves vagyok” – hiszen csak 60 éves kora óta éli saját életét. Felszegezi műtermében a 3-4 méteres vitorlaként lebegő vásznakat, és ifjú titánként ugrik nekik, forgatva kezében az airbrush kannát és az oil sticket. Lefegyverzően laza és szemtelenül fiatalos. Kikapcsolja a külvilágot, a műveltséget, az intellektuális pályákat, és csak a színek és érzetek belső sugallatára koncentrál. Árad a képekből a megtalált szabadság – mint amikor a volt gályarabok kezdenek rock n’ rollt játszani.

A művészettörténet a szabad gesztusfestészet nagy forradalmát a második világháború utáni új, jaltai világrendhez köti. Ahhoz a geopolitikai aktushoz, amelynek során, logikus melléktermékként, a szovjetizált Kelet megkapta a szocreált, az amerikanizált Nyugat pedig az absztrakciót. A kultúrpolitikai nagy játszmákban a laza gesztusfestészet – mindenekelőtt az absztrakt expresszionizmus – a szabad nyugati individuum legtisztább kifejezésmódjává vált. Ahol az állam nem szabta meg, ki mit tehet, mit alkothat, miként élhet és miért halhat. A vasfüggönynek ezen az oldalán az államhatalom azt is kikötötte Zoltán Mária Flórának, miként fessen. Sok évtizednyi nehéz bilincs, rozsdás béklyó, láthatatlan lánc tört le róla, a vészkorszak, a családi trauma, a túlragaszkodás, a kisemmizés, a csüggedés, a depresszió, a nélkülözés, az elhallgatás, a háttérbe szorulás – és végre megszólalt a gesztusfestészet szabad hangja, kinyíltak a „thessali virulmányok”. Ezért gondolom, hogy megrendítő ezek között a kötetlenül szárnyaló gesztusú hatalmas képek között állni. Mert a szabadság szele fúj belőlük. Nem a dühös tinédzserek céltalanul lázadó szabadsága, hanem a bilincsüket, béklyóikat vesztett volt foglyok megharcolt boldogsággal teli szabadsága. 

Elhangzott Zoltán Mária Flóra kiállításán
az Artus Stúdióban, 2026. Február 3-án