Expresszív rétegbolyongás

Zoltán Mária Flóra műveihez


Egy életmű áttekintésénél – ami történhet egy kiállítás keretén belül, vagy egy oeuvre-katalógus átlapozásával, vagy akár csak egy, a művésznél tett, és személyes beszélgetéssel egybekötött műteremlátogatás során – gyakori, mondhatnók „bevált” szakmai fogás a különböző korszakok önmagában vett áttekintése és egymástól való megkülönböztetése, főleg, ha, mint Zoltán Mária Flóra esetében is, ezek a korszakok időben élesen elválnak, sőt, olykor több éves kihagyások távolítják el őket egymástól.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a megoldás sokszor a könnyebbik végén ragadja meg a problémát, de az önmagában tekintett, egymástól határozottan elkülönített, és ezért egyesével vizsgálható periódusok elemzésénél sokkal izgalmasabb, ha megpróbáljuk felkutatni az egész életművet átfogó jellemzőt, éppen azt tehát, ami összeköti a műveket és műcsoportokat, bármennyire is eltérőek azok, vagy eltérőnek látszanak. Fontos ez utóbbi, a látszat, az, hogy valójában csak felületes, gyors szemlélés során tűnnek Zoltán Mária Flóra művei összeegyeztethetelenül eltartónak. De mi is lenne az a jellemző, aminek segítségével felmutatható a műcsoportok közötti összefüggés?

Ennek megértéséhez feltétlenül kínálkozik az expresszivitás fogalma, de annak megszokott értelme helyett, illetve azon túl hozzá kell még értenünk a felületek expresszív kezelését, méghozzá úgy, hogy ennek a formálási módnak a karakteressége a kész alkotásokon is szándékosan és határozottan megmarad. A munkákon jól érzékelhető a rétegzettség hangsúlyozása, pontosabban annak előtérbe állítása, hogy a mű az anyagokkal való hosszas küzdelmek során alakul ki. Ez figyelhető meg már az 1960-70-es évekbeli festményeken, amikor Zoltán Mária Flóra a technika „hagyományos” anyagai – tempera, olaj – mellett egészen más jellegű, nem szokványos elemeket is beleillesztett a művekbe: tükördarabkákat, kavicsokat, kagylókat, ráadásul a hordozó is gyakran sokkal vastagabb volt, sűrű massza vagy akár műgyanta felhasználása révén. Ha ezeket a korai műveket összehasonlítjuk az elmúlt két évtizedben készült alkotásokkal, akkor felfedezhetjük, hogy mind az expresszivitás, mind az ebből következő folyamatos újraépítés továbbra is a művek legfontosabb jellemzői közé tartoznak, még akkor is, ha első ránézésre a „stílus” vagy a „témavilág” más lett. Ezeknél az újabb műveknél is sűrű (anyag)világ tűnik fel, és a motívumok feszes és küzdelmes egymásrakerülése alakítja a végeredményt. Sőt, talán nem is olyan könnyen tudunk végeredményről beszélni, hiszen az anyag – akár szó szerint, akár a „témaanyag” értelmében – sosem adja fel teljesen, rendre szót kér, és további átfestésre készteti az alkotót. Ezért lesz különösen érdekes, amikor – igaz, csak reprodukció formájában – de a kiállításon megjelenik egy mű korábbi verziója. Az persze már külön kérdés, hogy a befogadó a mű melyik állapotát tartja a legsikerültebbnek, és nem is kell mindig egyetérteni az alkotó döntésével – aki valahol mégiscsak megáll – saját preferenciánk kialakításával. Talán ennek tiszteletben tartása miatt dönt úgy Zoltán Mária Flóra, hogy a korábbi verziókat is „kiállítja”. Hiszen ez alapján tekinthetünk úgy a bemutatásra, mint ami így ad hírt az egészről: egyrészt tehát a ténylegesen elkészült, másrészt a reprókon megjelenő előzők, amelyeket az elkészült változat magán és magában rejt. A látható, és a láthatatlan, az elsőre nyilvánvaló és a mélyben rejtőző rétegek és motívumok, a kész kép és a születése folyamatáról készült fotók együttesen határozzák meg a műegészt. Így alakul ki egy új világ ismert és ismeretlen, illetve a képek szemlélése után már ismerőssé váló, olykor szimbólummá nemesedett elemekből, gondolunk csak például a jellegzetes, és számtalan képen újra előbukkanó kalapos emberre, aki évtizedek óta „bolyong” a képeken (Bojár Iván András) – vagy, tegyük hozzá: a képek között.

Így válik érthetővé, hogy nem csupán a kép fizikai alkotóelemei kerülnek egymásra és küzdenek meg a mű alakulása során, hanem a motívumok is újra és újra felülíródnak, hogy ezáltal egy jellegzetes, gondolatgazdag, ám örvénylő struktúra alakuljon ki, melyet nézve először elbizonytalanodunk, majd pedig, ha hagyjuk, hogy a rétegek, a színes felületek és motívumok termékeny bolyongásra hívjanak, akkor megtapasztalhatjuk ahogy új képi világok és összefüggésrendszerek bontakoznak ki.


Somhegyi Zoltán