RIEDER GÁBOR
Nagy képek – kiállításmegnyitó
Megrendítő ezek között a kötetlenül szárnyaló gesztusú, hatalmas képek között állni. A szabadság szele fúj belőlük, lobogtatva be nem rámázott szélüket. Nem a dühös tinédzserek céltalanul lázadó szabadságát érzem áradni. Hanem a bilincsüket, béklyóikat vesztett volt foglyok megharcolt boldogsággal teli szabadságát – ilyesmi lenne, ha egykori gályarabok ősz fejjel kezdenének rock n’ rollt játszani.
Ha figyelmesen végigolvassák Zoltán Mária Flóra festményeinek címeit, a narratívára nem vágyó, formalista színmegjelölések mellett akad pár történelmi tragédia is, például az ukrajnai háború 58. napjára utaló sorszámos időmeghatározás vagy a haláltáborokból küldendő „nyaraló” képeslapokra utaló Waldsee helymegjelölés. Engem mégsem ezek a címek ütöttek szíven, hanem a Berzsenyi Dánieltől kölcsönzött „thessali virulmány”. (Abból az időszakból való a kép, 2018-ból, amikor Zoltán Mária Flóra felfedezte a hatalmas szabadvászon és a firkaképes oil stick párosításának felszabadító erejét.) A címben szereplő „virulmány” nyelvújításkori költői elnevezés a virágra; Thesszália pedig a szépséges völgyeiről ismert görög tartomány, nem messze az Olymposztól. Zoltán Mária Flóra csillogó, mosolygós szemmel tudja idézni hozzá az időmértékes régi memoritert:
„Hímezze bár útam thessali virulmány, / Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány / A szerencse karjain”.
Bár ez a Berzsenyi-vers – a minden irodalomkönyvben szereplő, de azért kevesek fantáziáját beindító Búcsúzás Kemenesaljáról – egy otthon után epekedő költő nosztalgikusan bánatos szerzeménye, az idézett három sor épp azt villantja fel, hogy miként képzeli el és írja körül a vonzó sikert egy klasszicista művész: görög virágmezővel, babérkoszorúval, Fortuna istenasszonnyal. Nos, mindeme sikerből nem sok jutott ki Zoltán Mária Flórának hosszú és küzdelmes élete során. Olyan családban született, amelynek származási és vagyoni helyzete szerencsésebb időpillanatban kényelmes, kipárnázott, biztonságos életpályát vetített volna elé.
De éppen a 20. század feketéllő-vöröslő, tragikus derekán mindkét háttérelem átlényegült: identitásképző, családi elbeszélésből hűvös államigazgatási kategóriává. Számonkérhető kartotékadattá. Olyan kartotékadattá, amelyre a hatósági szervek vadásztak. Zoltán Mária Flórának csak azért nem kellett Waldsee-ből – vagyis Auschwitz-Birkenauból – hamisan jókedvű képeslapokat küldözgetnie hatévesen, mert apácák rejtegették egy pesti zárdában. Családjának, ennek a művelt, művészetszerető, nagypolgári zsidó családnak csak kis része élte túl a vészkorszakot, küldeni se lett volna hová a képeslapokat. Fortuna istenasszony, „thessali virulmány”? Hol voltak ezek akkor…
A haláltáborok és a budapesti ostrom üszkös romjain felépített, felszabadult szép új világ pedig újabb szenvedéseket tartogatott Zoltán Márai Flóra számára. Az egykor a család tulajdonában álló, szecessziós városligeti villaházat államosították (ma ennek szűkös padlásán van műterme, ott készültek ezek a nagy méretű szabadvásznak is, egy leleményes mozgófalon), szóval a házat államosították, és ezzel egyetemben származásának másik eleme, az osztályhelyzet vált visszahúzó erővé. Munkáspedigré híján kitűnő se lehetett a gimnáziumban, bár – minő kegy! – maga választhatta ki a négyesre lerontandó tantárgyat a bizonyítványában. Burzsoá osztályellenségként hogy is remélhette, hogy felveszik a szocreál Képzőművészeti Főiskolára a Rákosi-korban!? Csak miután elkezdte a prágai művészeti akadémiát, méghozzá kiváló teljesítménnyel, akkor vették át a pesti főiskolára 1957-ben. Legjobb csehországi vásznait ellopták, a – szürkéllő szocreál unalomról ismert – Fónyi Géza mester pedig még az életerőt is kiszippantotta belőle. Hiába diplomázott le pár évvel később, a szakmai kilátástalansággal szembesült. A szakmai kilátástalanságot nyomasztó depresszióvá duzzasztotta a traumatizált családi kötelék. Imádott és bálványozott édesanyja egyedülmaradt a lányával, ez töltötte ki az életüket, fájdalmas módon összekapaszkodva.
Nem a saját életemet éltem – panaszolja.
Kiállítási próbálkozások, családalapítás, svédországi menekülés, visszamenekülés, Heti Zsűri. Szomorú lista, reménytelenül egyhelyben toporgó pálya. Majd jön a váratlan fordulat: 1997-ben kitárult előtte egy új világ, mintha a történelmi tragédiák traumáiból, PTSD-jéből vert „örökölt sors” – nehéz páncélként – lehullott volna róla.
Egyedül állt, hatvanévesen, nagyapja villaházának napsütötte tetőterében, és végre megindulhatott a munka: felszabadultan és lázasan.
Másfél évtizedig készültek az expresszív hangütésű, figurális kompozíciók, majd 2013-ban beleszeretett egy képeslapba, amely az avignoni pápai hálóterem padlóját ábrázolta. Ez a képeslap kifogyhatatlan vizuális ősforrásnak bizonyult, ebből absztrahálva festette egymás után a sarkára állított négyzetfoltok laza szövésű kompozícióit. A mostani kiállításon a legkorábbi darab, az aranyszprével fújt, szemtelenül nyegle, 2014-es Arany kép sorolható ide. De a pár évvel később elkezdett, monumentális méretű szabadvásznak foltrendszerében is (tessék itt körbenézni!) kitapintható az avignoni padlócsempék – egyre távolodó – ihlető ereje. Zoltán Mária Flóra szemtelenül frissen, lazán forgatja a cool fiatal gesztusfestők kedvenc új eszközét, a festékkrétát, azaz az oil sticket. Miért ne, ahogy mondani szokta, „Még csak 28 éves vagyok” – hiszen csak 60 éves kora óta éli saját életét. Felszegezi műtermében a 3-4 méteres vitorlaként lebegő vásznakat, és ifjú titánként ugrik nekik, forgatva kezében az airbrush kannát és az oil sticket. Lefegyverzően laza és szemtelenül fiatalos. Kikapcsolja a külvilágot, a műveltséget, az intellektuális pályákat, és csak a színek és érzetek belső sugallatára koncentrál. Árad a képekből a megtalált szabadság – mint amikor a volt gályarabok kezdenek rock n’ rollt játszani.
A művészettörténet a szabad gesztusfestészet nagy forradalmát a második világháború utáni új, jaltai világrendhez köti. Ahhoz a geopolitikai aktushoz, amelynek során, logikus melléktermékként, a szovjetizált Kelet megkapta a szocreált, az amerikanizált Nyugat pedig az absztrakciót. A kultúrpolitikai nagy játszmákban a laza gesztusfestészet – mindenekelőtt az absztrakt expresszionizmus – a szabad nyugati individuum legtisztább kifejezésmódjává vált. Ahol az állam nem szabta meg, ki mit tehet, mit alkothat, miként élhet és miért halhat. A vasfüggönynek ezen az oldalán az államhatalom azt is kikötötte Zoltán Mária Flórának, miként fessen. Sok évtizednyi nehéz bilincs, rozsdás béklyó, láthatatlan lánc tört le róla, a vészkorszak, a családi trauma, a túlragaszkodás, a kisemmizés, a csüggedés, a depresszió, a nélkülözés, az elhallgatás, a háttérbe szorulás – és végre megszólalt a gesztusfestészet szabad hangja, kinyíltak a „thessali virulmányok”. Ezért gondolom, hogy megrendítő ezek között a kötetlenül szárnyaló gesztusú hatalmas képek között állni. Mert a szabadság szele fúj belőlük. Nem a dühös tinédzserek céltalanul lázadó szabadsága, hanem a bilincsüket, béklyóikat vesztett volt foglyok megharcolt boldogsággal teli szabadsága.
Elhangzott Zoltán Mária Flóra kiállításán
az Artus Stúdióban, 2026. Február 3-án
GÁBOR RIEDER
Large Paintings – Exhibition Opening
It is deeply affecting to stand among these monumental paintings, their gestures soaring with such unrestrained freedom. A breath of freedom seems to blow from them, setting their unframed edges fluttering. But this is not the purposeless, rebellious freedom of angry teenagers that I feel pouring out of them. It is the hard-won, happiness-filled freedom of former prisoners who have lost their chains and shackles — something like what it would be if former galley slaves, grey-haired now, suddenly took up rock ’n’ roll.
If you read the titles of Flóra Mária Zoltán’s paintings carefully, alongside the formalist colour designations that deliberately resist narrative, you will find a few historical tragedies as well: for instance, a numbered indication of time referring to the 58th day of the war in Ukraine, or the place name Waldsee, referring to the “holiday” postcards supposedly sent from the death camps. Yet it was not these titles that struck me to the heart, but thessalian virulmány, borrowed from the Hungarian poet Dániel Berzsenyi. (The painting dates from 2018, the period when Flóra Mária Zoltán discovered the liberating power of combining huge unframed canvases with oil sticks.) The word virulmány, a poetic coinage from the period of the Hungarian language reform, is an archaic poetic name for a flower; Thessaly, meanwhile, is the Greek region known for its beautiful valleys, not far from Mount Olympus. Flóra Mária Zoltán can still recite, with shining, smiling eyes, the old Hungarian poem in its strict classical metre:
“Though thessalian virulmány embroider my path,
May the most glorious radiance crown my head
In the arms of Fortune.”
Although these lines come from Berzsenyi’s Farewell to Kemenesalja — a nostalgically melancholy poem by a poet yearning for home, one that appears in every Hungarian literature textbook but nevertheless inspires few people’s imaginations — these three lines vividly reveal how a classicist artist might imagine and describe alluring success: with a Greek flower meadow, a laurel wreath, and the goddess Fortuna. Well, little of this success came Flóra Mária Zoltán’s way during her long and difficult life. She was born into a family whose social background and financial position, had she lived in a more fortunate historical period, would have promised her a comfortable, well-padded, secure life.
But precisely at the dark, blood-red heart of the twentieth century, both of these elements of her background were transformed into something else: from family narratives that shaped identity into cold categories of state administration. Into file-card data for which one could be held accountable. Data that the authorities actively hunted down. Flóra Mária Zoltán only escaped having to send falsely cheerful “holiday” postcards from Waldsee — that is, Auschwitz-Birkenau — at the age of six because nuns hid her in a convent in Pest. Only a small part of her family, this educated, art-loving, upper-middle-class Jewish family, survived the Holocaust; there would have been nowhere to send the postcards anyway. The goddess Fortuna, thessalian virulmány? Where were they then?
And the beautiful new world of liberation, rebuilt on the smoking ruins of the death camps and the siege of Budapest, had further suffering in store for Flóra Mária Zoltán. The Secession-style villa in the City Park that had once belonged to her family was nationalized. (Today, her studio occupies its cramped attic; it was there, too, that these large unframed canvases were made, on an ingenious movable wall.) So the house was nationalized, and with it the other element of her background — her class position — became a force holding her back. Without a working-class pedigree, she could not even be allowed to excel at grammar school, although — what a privilege! — she was permitted to choose which subject on her report card would be marked down to a grade of four. As a bourgeois class enemy, how could she possibly have hoped to be admitted to the Socialist Realist Academy of Fine Arts during the Rákosi era? Only after she had begun studying at the Academy of Fine Arts in Prague, and with excellent results, was she transferred to the Budapest academy in 1957. Her best canvases from her years in Czechoslovakia were stolen, while her teacher Géza Fónyi — known for his greyish, dreary Socialist Realism — managed to suck even the vitality out of her. Although she graduated a few years later, she was confronted with professional hopelessness. This professional hopelessness swelled into crushing depression under the weight of her traumatized family bonds. Her beloved and idolized mother, left alone with her daughter, became the entirety of their lives, as the two clung painfully to one another.
I did not live my own life, she laments.
Attempts at exhibiting, starting a family, fleeing to Sweden, fleeing back, the Weekly Jury. A sad list, a career hopelessly standing still. And then came the unexpected turn: in 1997, a new world opened up before her, as though the “inherited fate” forged from the traumas of historical catastrophe, from PTSD — like heavy armour — had finally fallen away from her.
She stood alone, at sixty, in the sunlit attic of her grandfather’s villa, and at last the work could begin: liberated and feverish.
For a decade and a half she produced expressive, figurative compositions. Then, in 2013, she fell in love with a postcard depicting the tiled floor of the papal bedroom in Avignon. The postcard proved to be an inexhaustible visual source. Abstracting from it, she painted one after another of her loosely woven compositions of square patches set on their corners. The earliest work in the present exhibition that belongs to this series is the 2014 Golden Painting, sprayed with gold paint and cheekily insolent in its nonchalance. But the system of patches in the monumental unframed canvases she began a few years later — just look around you — still reveals the increasingly distant inspirational force of those Avignon floor tiles.
Flóra Mária Zoltán handles, with cheeky freshness and ease, the favourite new tool of young cool gestural painters: the paint crayon, or oil stick. Why not? As she likes to say, “I’m only 28” — after all, she has only been living her own life since the age of sixty. She pins up the three- to four-metre canvases in her studio, floating like sails, and leaps at them like a young titan, spinning an airbrush can and an oil stick in her hands. Disarmingly relaxed and cheekily youthful. She switches off the outside world, erudition, intellectual trajectories, and concentrates solely on the inner promptings of colours and sensations. The freedom she has found pours out of these paintings — like former galley slaves suddenly taking up rock ’n’ roll.
Art history links the great revolution of free gestural painting to the new post-Second World War order established at Yalta. To the geopolitical act through which, as a logical by-product, the Sovietized East received Socialist Realism, while the Americanized West received abstraction. In the great cultural-political game, loose gestural painting — above all Abstract Expressionism — became the purest mode of expression of the free Western individual: a place where the state did not dictate who could do what, what they could create, how they could live, or why they should die.
On this side of the Iron Curtain, state power even dictated to Flóra Mária Zoltán how she was to paint. Many decades of heavy chains, rusty shackles and invisible bonds finally broke away from her: the Holocaust, family trauma, excessive attachment, dispossession, despair, depression, deprivation, silence, being pushed into the background — and at last the free voice of gestural painting could be heard, and the “thessalian virulmány” came into bloom.
That is why I find it deeply affecting to stand among these monumental paintings, their gestures soaring with such unrestrained freedom. Because a breath of freedom blows from them. Not the purposeless, rebellious freedom of angry teenagers, but the happiness-filled, hard-won freedom of former prisoners who have lost their chains and shackles.
Delivered at Flóra Mária Zoltán’s exhibition
at Artus Studio, 3 February 2026