UNGVÁRY RUDOLF
A visszaszerzett bizonyosság
A Műcsarnokban a múlt év végén láthattuk utoljára Zoltán Mária Flóra képeit. A mostani kiállításán is szinte mellbe vágja az embert a kolorit-gazdag festészete. Vajon honnan ez a felfokozott színesség, melyben másodlagosak a kontúrok?
Egy kép megjelenítésének formája, esztétikuma, illetve létrehozójának élete között kétségtelenül alapvető kapcsolat van, akár a test és a lélek között. Bánatomra mégse magyarázhatunk meg mindent az életútból, a sorsból. Legfeljebb a képek értelmezéséhez kaphatunk némi fogódzót.
Zoltán Mária Flóra élettapasztalatának fundamentumát (jegyezzük meg ezt a szót) egy olyan művelt európai polgári világ alkotta, melyet a történelem legutolsó kataklizmája, a második világháború vége, és az azt követő évek politikai rendszere jóformán megsemmisített. Kora kamaszlány korában nem csak a védettség érzetét veszítette el, hanem az apját is. E két – különböző természetű –, egyrészt kulturális, másrészt lelki alapzat elvesztése meghatározta a fejlődését. Művészete olyan emberről tanúskodik, aki ezeket a veszteségeket nem hagyta annyiban.
Szörnyű korban sokan nem bírják ki, de mindig akad, aki kibírja. Az utóbbi, Nádas Péter szerint, azt írja meg, aki nem bírta ki. Ezért a szörnyű korok hősei azok lesznek, akik nem bírták ki, a boldogtalanok. Nem véletlen, hogy a ma művészetében uralkodóak az ilyen hősök, az ilyen történetek. ZMF művészete eleven cáfolata ennek a korszellemnek. Szembeszegült vele. Ő a kibírást festette meg. Nagy érzelmi munka lehet mögötte, talán ezzel függ össze a színesség.
A mostani kiállítás nem visszatekintés a festői életútra, hanem válogatás a legutóbbi évek munkáiból. Korai korszakaiban a kultúrtörténeti hagyomány elemeit használta fel, átértelmezve és átköltve. Sejtelmes meseszerűség, sárkányszerű, látomásos, komor alakok, vad, heves vonalvezetések uralkodtak a képein. Játékos, groteszk motívumokra talált, a színkavargás mögött rejtett, alig észrevehető főalakok, mint az oroszlán, a sárkány, a koronás fő, az elmosódó profilvonal sejlenek föl. Mint aki az emlékképeivel és a démonaival küzd.
Később a színei radikálisan világosodtak, teltebbek lettek, megerősödött az expresszivitásuk. A kevés figurális elem mára eltűnt. Egy ideig egyenrangúan érvényesültek kiterjedt színfoltok és a fölöttük kavargó vonalak kavalkádjai, mintha harcolna egymással a nyugtalanság és a bizonyosságra találás. Előbb-utóbb aztán minden hatalmat a kolorit vett át: a különböző színes felületrészek és azok dinamikus elrendezése.
Itt látható képeinek egy részén a mértani, de nem egzakt kontúrokkal megfestett, különböző színű, olykor csak különböző színárnyalatú négyzetek a főszereplők. Olyanok ezek, akár a megtalált bizonyosság, melyre ráállhatunk: az érzéki életélmény fundamentumai. A rátalálás öröme. Élvezetes térjátékot fedezhetünk föl bennük. Figyeljük meg, ahogy a négyzetmezők mindig ferdén fölfelé tartanak. Az embernek a remény jut az eszébe, vele a megértés, mely valamiféleképpen mindig „fönt” van, a magasban. Ugyanakkor négyzetek ide vagy oda, alapvetően a színek strukturálnak. Ezt mintegy jelzi, hogy semminek sincs éles kontúrja. Képeinek többsége, a 19-ből 9, ilyen.
Történt egyszer, néhány éve, hogy Avignonban járva megpillantotta a pápai palota késő középkori lakosztályának négyzetes burkolólapjait. Egy köznapi, mégis kultúrát sugárzó fundamentumot, és úgy érezte, ennek nyomán valamit újra megtalált. „Életem végéig tudnék ezzel foglalkozni,” mondta. Azt a fundamentumot, amelyről szó van, persze már előtte meg kellett, hogy újrateremtse a lelkében, másképp ennek az egykori hálószobának a padozata nem válthatta volna ki a hatását. Az ember azonban esendő: kell valami jelkép is, amelybe kapaszkodva mintegy bizonyságot szerez arról, hogy tényleg sikerült.
Képein ezeknek az avignoni négyzet-variációknak a színmezői az elveszett gyerekkori világ alapélményének, a szépségnek és a biztonságnak a rekonstruált, a színekbe transzformált újrateremtései. Mintha az életrajz áttételesen visszaköszönne az alkotásban.
Képeinek másik, kisebb csoportja (például az Emlékezz rám, az Új kép, a kisebbik Egy csepp méz és a Halloween A-nak) viszont őrzi korábbi festői világának ágas-bogas, örvénylő kavargását, de annak baljós vonásai nélkül. Már nem a vonalasság az uralkodó, nincsenek a háttérben rejtett alakzatok, titkos arcok. A kavargást kizárólag a színek özöne biztosítja. Ünneplés van, halloween. De figyeljük meg a szerkezetképző erejüket. Mintha mindegyik festménynek középpontja lenne, sokszor csak egy egész pici színes folt, vagy a színáramok spiráljai hozzák létre a központot. Ez a korábbi, örvénylő képeire még nem volt jellemző.
A képeknek ezt a két csoportját néhány átmenet köti össze, mint a Zöld-vörös, az Emlékmű, a Felé… Hogy végül elérkezzünk a kiállítás két hatalmas képéhez. Négy-négy táblából összetett, de nem különálló, hanem egyetlen egységet alkotó festmények a megtalált megnyugvás teljesen elvont, festői oltárán. Összeolvadt Tetraptychonok, melyeken az átütő érzelem egybe olvasztja a külvilág széttartó szárnyait. A szabálytalan színmezőket helyenként alig látható, vékony színes vonalak fűzik át, hogy együtt legyen az állandóság és a mozgalom. Olyan békéről árulkodnak, hogy percekig nincs kedve az embernek gépfegyvert venni a kezébe, vagy világvégére gondolni. ZMF visszaszerezte, amit elveszített. A fundamentumát és az elveszett bizonyosságot. Szublimálta a rettenetet. Kibírta.
Ez a színek a szárnyaló tobzódásával megajándékozó, Nagy Bálint által értőn rendezett kiállítás nem a jövendő megváltásban bízó lázadás, hanem a múltból örökölt értékekben megbízó, azt visszaszerezni akaró vágy sajátos diadala. Bizonyára nincs ezzel teljesen egyedül a festészetben sem. Hogy alkotója színvilágának mi az igazi oka – ami engem a legjobban érdekelne –, annak megvilágításához legfeljebb érintőlegesen járulhattam hozzá a következtetéseimmel. A többi a nézők, a kortárs környezet dolga. Ha hajlandók kezdeni vele valamit.
RUDOLF UNGVÁRY
Regained Certainty
We last saw Flóra Mária Zoltán’s paintings at the end of 2017 in the Kunsthalle, Budapest. Her current exhibition too is stunning in the richness of its palette. Where does this intensified colourfulness, in which the contours are secondary, come from?
There is undoubtedly a basic connection between the form, aesthetic quality and the life of the artist in the creating of a picture, just as there is between body and soul. Unfortunately we can’t explain everything by means of the course of life or fate. At most we can get a foothold for interpreting the paintings.
The source (take note of this word) of Flóra Mária Zoltán’s life experience was the kind of cultured European bourgeois world which the end of history’s most recent cataclysm, the second world war, and the political system of the following years more or less obliterated. As a young teenager, besides losing the feeling of being protected, she also lost her father. The loss of these two basic footings of differing nature – one cultural, the other emotional – was decisive in her development. Her art bears witness to a person who didn’t leave her losses at that.
Many people can’t survive in dreadful times, but there’s always someone who can. According to Hungarian writer Péter Nádas, those who couldn’t endure it wrote it up. That means the heroes of the dreadful times are those who couldn’t bear it – the unhappy ones. It’s not by chance that the people who dominate the art world today are these heroes, these stories. Flora’s art is a direct refute of this zeitgeist. She resisted it. She painted her endurance. That must have taken a huge emotional effort. Perhaps the rich colouring relates to it.
The current exhibition is not a retrospective of her past work, but a selection of her latest paintings. In the early stages of her career she applied the elements of cultural history tradition, reinterpreted and reworded. Mystical fairytale worlds, dragon-like, visionary figures, wild lines were predominant in her works. She imagined playful, grotesque motifs; hidden behind the swirling colours, the faint profiles of the hardly discernible main figures loom: like the lion, the dragon, the crowned head. It’s as if she were struggling with her memories and her demons.
Later on her colours lightened radically and became fuller, their expressivity becoming stronger. By now her scanty figurative elements have gone. For a time the spreading patches of colour and above them the cavalcade of swirling lines prevailed as equals, as if restlessness and the discovery of certainty were fighting with each other. Then after a while all power was taken over by the colours: the various colourful surfaces and their dynamic arrangement.
In part of the pictures seen here the geometric squares – not painted with exact contours – in different colours, sometimes just different shades of colour, take the main role. We could think of them as the regained certainty that can be depended on: the source of sensory life experience. The joy of discovery. We can enjoy a game of space with them. Notice that the squares always take a crooked path upwards. It reminds one of hope, and through that, understanding, which in some way is always “up”, sky high. At the same time, squares here or there, it is basically the colours that give the structure. This indicates that nothing has a sharp contour. A lot of her paintings, 9 out of 19, are like that.
Once, a few years ago, on a visit to the Papal Palace in Avignon, Flora caught sight of the square floor tiles in the late medieval rooms. An everyday source, yet radiating culture. She felt that she had rediscovered something. “I could occupy myself with this till the end of my life,” she told me. Of course the source we are talking about must have been previously recreated in her soul, otherwise the floor of that onetime bedroom wouldn’t have triggered off the effect it did. Man, however, is fallible: we need some sort of symbol to cling to, in order to get proof that something really has been successful.
In her paintings the colour fields of the Avignon square variations are recreations of the essential experiences of the lost childhood world: the beauty and the safety, retraced and transformed into colours. As if the life story would be reflected in the art.
On the other hand, the other smaller group of her paintings (for instance, Emlékezz rám (Remember me), Új kép (New Picture), the smaller Egy csep méz (A Taste of Honey) és Halloween A-nak (Halloween for A)) retain the intricate whirlpool of the earlier pictorial world but without its fateful traits. Linearity no longer plays the dominant part; there are no hidden shapes or mysterious faces in the background. The whirlpool is provided purely by the deluge of colours. It’s time for celebration, Halloween. But take note of their structure-forming strength. As if each one were the centre of the painting; just a tiny colourful patch or the spiral of the stream of colours create the centre. This wasn’t characteristic of her earlier swirling pieces.
These two groups of paintings are linked by a few transitions, like Zöld-vörös (Green and Red), Emlékmű (Monument), Felé…(Towards Him/Her…) And this brings us finally to the two huge pictures of the exhibition. Two paintings of four panels each, not separate, but forming a single unit, on the totally abstract pictorial altar of recovered calm. Tetraptychons melted together on which the overpowering emotion welds the diverging arms of the outer world. In places hardly visible, thin colourful lines wind through the irregular fields of colour to ensure that permanence and movement are together. They tell of such peace that for minutes one doesn’t feel like taking up a machine gun, or thinking about the end of the world. Flora Mária Zoltán has regained what she had lost. Her lost source and with it her lost certainty. She sublimated the terrible. She survived it.
This exhibition arranged by Balint Nagy, which presents us with a soaring revelry of colours, is not the rebellion hoping for future redemption, but the exceptional triumph of a desire trusting the values inherited from the past and wishing to regain them. She’s probably not quite alone with this in the art world either. As for the real reason for her world of colour – which interests me the most – I’ve only contributed very slightly to its elucidation with my conclusions. The rest is up to the viewers and the contemporary setting. If they are willing to take it from here.